Haragszunk-e a betegre, ha nem gyógyul meg? Hibáztatjuk-e azért, mert a teste nem reagált jól a legjobb terápiára és feladta a küzdelmet? Nemzeti szégyen-e egy „csipszevésnyi” idővel később a célba csapni? Nem, nem és nem.
Emlékszem gyerekkoromban az olimpiai közvetítéseket nézve is el voltam ragadtatva, hogyan képes valaki mindenkinél jobban végrehajtani valamit úgy, hogy azt csak abban a bizonyos 4 évben, abban a bizonyos napban, órában, percben kell megtennie. Nem egyszerűen ott lenni, teljesíteni, hanem mindenki közül jobbnak lenni, miközben egy világ figyel minket? Hogyan lehet erre felkészülni?
Úgy döntöttem, orvos leszek. Ez nem a bulizásról, filmnézésről, csatangolásokról szóló fiatalkort jelenti. Ez arról szól, hogy 300. alkalommal is meg kell próbálnom megoldani egy fizikapéldát, megtanulni egy 700 oldalas anatómiakönyvet, memorizálni a magányos szigeten 2 év alatt is megtanulhatatlan belgyógyászati anyagot. Aztán éjjel, hétvégén, fáradtan bízni a betegágy mellett abban, hogy mindezt alkalmazni is tudom.
Ilyenkor pedig eszembe jutottak a sportolók, az olimpikonok. Nekik talán jól esett hajnalban már az uszodában róni a hideg vízben a monoton köröket? Megcsinálni sokadszorra ugyanazt a fájdalmas feladatot? És nem egyszerűen megcsinálni, hanem képzeletbeli ellenfelekkel szembeni csatára napról napra felkészülni? Aztán csatát nyerni. Kihasználni a nap minden pillanatát, hogy jobb és több legyél. Aztán pedig megmutatni, mit tudsz.
Ők sem a féktelen bulikkal és szórakozással készültek, ahogy én is azért küzdöttem, hogy a láthatatlan ellenfelek, esetemben a betegségek ellen egyszer majd csatákat nyerjek.
A napokban, ahogy néztem az idei ötkarikás játékokat egy újabb párhuzamot fedeztem fel a gyógyítás és az élsport között. Mi a közös a sportteljesítmény és a gyógyulás között?
Egy bizonyos eredmény elérése nem csak attól függ, hogy a sportoló az edzést az előírtaknak megfelelően végigvitte-e, hanem a genetikától, környezeti faktoroktól, tanult megoldási mintáktól, az adott körülmények együtt állásától, a szerencsétől.
Egy beteg ember küzdelme és a gyógyulás sem csak a diagnózis helyességétől, az orvos személyétől, az adekvát terápia pontos végrehajtásától és az egyén elszántságától függ, hanem számos körülménytől, ami nem irányítható. Ettől függetlenül „oda kell tenni magunkat”, nem lehet megspórolni a szükséges energiát, végül aztán bízni kell a legjobbakban. Mindenki a saját csataterén küzd, a saját versenyét kell megnyernie. Ehhez adhat nekünk erőt egy sportoló küzdelme, kitartása, elért eredménye.
Idén szerencsések vagyunk, mert a Tokió Olimpia nem csak fantasztikus sportélményeket, de emberségről, küzdelemről, hitről, bajtársiasságról és bátorságról is adott nekünk iránymutatást, inspirációt.
Hajrá sportolók és hajrá magunknak is, nap mint nap!
Nyomkodás helyett nyomás! az Alakorvoslás Program mozgásra ösztönző privát csoportja.
A csoportot azért hoztuk létre, hogy a családokat arra buzdítsuk, hogy a képernyőidejük negyedét fordítsák mozgásra. Ehhez Hallgató-Csík Ivett általános iskolai- és főiskolai testnevelő és ultrafutó segítségével folyamatosan adunk ingyenes videós tornákat, kihívásokat, tippeket, tanácsokat. Valamint állandóan megosztjuk, mit mozogtunk és bátorítjuk, motiváljuk és megdicsérjük egymást.
Gyertek, lépjetek be és kezdjétek el velünk a több mozgást.
A csoport hitvallása:
Nem ciki keveset mozogni. Ciki nem mozogni.
Nem ciki túlsúllyal edzőterembe, vagy a futópályára látogatni. Ciki otthon maradni és a kanapén nasizni.
Nem ciki könnyű mozgást végezni, ciki azt gondolni, hogy csak a kemény sport számít.
Nem ciki pont most elkezdeni, ciki soha el nem kezdeni.
Nem ciki, ha rosszul megy, ciki ha mentségeket keresel, miért ne mozogj.
Mozogsz? Akkor légy magadra nagyon büszke, mi azok vagyunk! Ebben a csoportban arra motiválunk, hogy mozogj, bármit, ami hozzád közel áll, vagy amit tudsz. Nem a mennyiség, a teljesítmény számít, hanem a mozgás.
Mindenkit magához kell mérni és itt ebben a csoportban csak egy mérce van: Mozogsz? Akkor közénk tartozol, büszkék vagyunk rád és hálásak, amiért itt vagy.
